MI A BAJ MAGYARORSZÁGON?  

Nyílt levél Friderikusz Sándor műsorfelhívására

Tisztelt Friderikusz Sándor!

Először is örömmel és tisztelettel tölt el, hogy Ön azon kevesek egyike, aki hiszi, vallja és teszi /jelen ATV-s műsorával és felhívásával is ezt erősíti /, hogy a média világa nem eredendően arra hivatott, hogy az emberi hülyeség szócsöve legyen. Nem igaz az, hogy csak primitív, semmitmondó, lelket és embert alázó bohóckodással lehet az embereket a TV elé ültetni. Az egyik legnagyobb tévedése és kényelmes (ön)becsapása a nagyhatalmú csatornáknak, amikor azt gondolják, hogy a technika, a látvány, a show szemkápráztató profizmusa egyenlő a műsor profizmusával, hovatovább értékével....hát nem. Egyszerűen egy műsor, egy csatorna nem tud annál értékesebb, több lenni, mint azok az emberek, akik és ahogyan művelik.

 „Erre van igény”…hangzik, mérhetetlen álszent és felelőtlen módon. Ez nem publikusan azt jelenti, hogy a legkisebb kockázattal és befektetéssel (pénzzel, munkával, innovatív gondolkodással, stb.) a legnagyobb profitot így a legegyszerűbb elérni. Ezzel nagyjából meg is elégszik egy csatorna. Esetleg ha kell, saját statisztikákkal alátámasztják, amit hallani és látni szeretnének, ezáltal önigazolva szakmaiságukat, profizmusukat.

…..de hogy jön ez az egész az eredeti kérdéshez?

Mi a baj Magyarországon?

„Csak” annyiban jön, amennyiben a magyar média világa is magában hordozza (és sajnos generálja) mindazokat az elemeket, „gondfaktorokat”, amelyeket szinte bármelyik magyar cég, vállalat. Beleértve az ott dolgozó emberek szerepét, reakcióját, ami legalább ennyire fontos. Sőt fontosabb.

Mi a baj Magyarországon? A válasz, azt gondolom, talán nem is annyira bonyolult!?

Azért, mert….

…de mielőtt belekezdhetnék, szinte hallani azokat a kimondott vagy kimondatlan gondolatokat, ami kísérne egy ilyen és ehhez hasonló mondatot Magyarországon az emberek döntő többségénél.

„Persze, majd pont te fogod megmondani” „Kicsit el vagy telve magadtól” „Nálad sokkal okosabbak sem tudják ezt”…és ezzel a néhány jellemző mondattal máris a problémák sűrűjében vagyunk.

Szóval úgy tűnik már a rajtvonalnál vesztésre állunk, sőt igazából, ha lehet el sem megyünk még a rajtvonalig sem.

…de miért, mi lehet ennek az oka? Ennyire kishitűek lennék? Bizalmatlanok? Bennünk, magyarokban ennyire nem munkálkodik semmilyen egészséges ambíció?

Azt gondolom Igen is, meg Nem is. Bővebben az „Igen” azt jelenti, hogy minden „egészséges lelkületű” emberben igen is munkálkodik az ambíció, a vágy hogy részese és alakítója legyen valamilyen értékteremtő folyamatnak. Mindannyian vágyjuk a teljesítmény, a siker egymást segítő összhangját.  Erre törekszünk egész életünkben, ki-ki vérmérséklete, képessége, lehetőségei szerint. Tudatosan és/vagy egyáltalán nem tudatosan.

…és, hogy hol van a „Nem”? … ott, hogy lehetetlen függetleníteni magunkat szűkebb-tágabb környezetünktől, jelen társadalmunktól, sőt történelmünktől. Mert mindezek alapot teremtenek, támogatnak minket, vagy éppen elnyomják, torzítják, pusztítják ambícióinkat, vágyainkat. Megváltoztatják értékrendünket, gondolkodásunkat ezáltal minket, magunkat. (Visszautalnék a média felelősségére, ami csak egy a sok közül).

 A múlt, a történelmünk szerepe alatt én nem a mai vissza- és egymásra mutogató, sárdobáló, felelősségrevonó, álszent politikai üzekedését értem. A múlt ilyen „piszkálása” nem egyéb, mint a jelen tehetetlenségének, hozzánemértésének alibije. Tudom közhelyszerű, de pont ezért megkerülhetetlenül igaz, lehetetlen megértenünk a jelenünket, a viselkedésünket, a gondolkodásunkat, érzelmeinket a múlt megértése nélkül, akár emberi, akár történelmi léptékben. Ez annak a tapasztalatnak, tudásnak a záloga, a miből képesek vagyunk a jelent összerakni, teljességében megélni, egyben a jövőnket építeni. Jól és jót építeni.

 Ezek az alapok, de nekünk el kéne jutni a startvonalhoz, de mintha mi nem is akarnánk igazán mit kezdeni ezzel a startvonallal, nem hiszünk benne, ez az egész nem a mi dolgunk!?

 Mi tehetünk erről? Ez az egyén felelőssége?  Tényleg csak döntenük kéne?

Azt gondolom nem, nagyon nem. Nem hiszek a mindent az egyénre, az egyéni felelősségre testáló hozzáállásban, de hiszem, hogy igenis mindannyiunknak van dolga, tehetségéhez, lehetőségeihez mérten. Ahogyan az előző néhány sorban írtam elképesztő erővel köthet minket gúzsba, vagy nyit szabad utat a környezetünk, a múltunk.

Konkrétan. Meggyőződésem, hogy az elmúlt évtizedek kommunista/szocialista berendezkedése, gondolkodásmódja mind a mai napig jelen van, generációkon át hordozva beégett és alattomosan, észrevétlenül képes eltéríteni és visszafogni minket számos helyzetben. Szinte észrevétlen kiölte belőlünk az egyén, a saját magam erejének fontosságát. Megfosztott bennünket a valódi, felelős döntések meghozatalának lehetőségétől. Az igazi teljesítmény, a siker ízétől. Megtanultunk úgy csinálni, mintha. Jobbnak, szebbnek látszani, mint. Illetve ha lehet egyáltalán nem látszani. Beletörődtünk és belesüppedtünk egy látszat világba, és ilyen csalfa az emberi elme, csak idő kell hozzá és a kitartó megszokás képes „valódira” festeni a hamisat. Még valami nagyon lényegest megszoktunk, mert elhitették velünk. Azt hogy itt vagyunk mi, picin és szerényen és ott vannak ŐK, a fontosak, a mindentudók. A vezetés, a hatalom letéteményesei. ŐK tudják, megoldják, vigyáznak ránk. Megszoktuk, elfogadtuk, elhittük. Elfogadtuk, hogy mi picik nem értünk, hogyan is érthetnék „ehhez” vagy „ahhoz”.

 Csoda-e, hogy ma, amikor az egyén szabadsága „végtelen”, rémülten nem tudunk vele mit kezdeni. Nem tudjuk sokszor hol is az a startvonal és nem is nagyon akaródzik rajthoz állni. Mert nem ismerjük a siker, a valódi győzelem ízét. A tehetség, a győztes megbecsülését. Nem ismerjük annak a társadalomnak a működését, a sikerét, ami az egyén sikerére és teljesítményére épül. Pedig, ha belegondolunk tudjuk, hogy nem is tud másra épülni.

 És nem ismerjük a döntés szabadságát, az egyén felelősségét. Ami akár egyszerre tud bizsergető és gyomorszorító is lenni, de pont ezzel üzeni nekünk, hogy én, én vagyok és megmutatja, hogy egyáltalán ki is vagyok. 

Van viszont olyan terület, történelem ide, múlt és környezet oda, ahol az egyén felelőssége mindent felülír és megkerülhetetlen. Tegnap, ma és holnap is. Ez pedig a Vezető, a vezetők mindenkori felelőssége, bármely szintjén és területén legyenek a társadalomnak. Ők azok, akik valóban képesek szélesre tárni a lehetőségeink ajtaját vagy épp ellenkezőleg, ellehetetleníteni minden próbálkozásunkat. Ők a valódi változás, változtatás letéteményesei és éppen ezért lehetnek ennek legnagyobb gátjai. Legyenek akár a társadalom, a politika vagy a gazdaság szereplői. Ők nem valami csodalények, kiválasztottak, a bölcsek kövének hordozói, bármennyire is szeretnék ezt közülük sokan velünk és önmagukkal elhitetni. Ők is közülünk valók, nem többek, nem kevesebbek… csak az a „baj”, hogy nem attól vezető valaki, hogy kinevezik, hogy ez van a névtábláján, még akkor sem biztos, hogy vezető, ha választják….a vezető „egyszerűen az lesz”, akit a környezete annak tart. Mert hiteles, mert felelős. Ha ilyen… épít, teremt, magával húz… ha nem, akkor legfeljebb maga előtt tol (vagy másokkal teteti), gúzsba köt, szétzilál, rombol.

Mi a baj Magyarországon?

Miközben a múlt hozadékáról, a történelmünkről, a vezetők felelősségéről beszélek dermesztő a hasonlóság a rendszerváltás előtti és a mai Magyarország működése és működtetése között. Mire felocsúdtunk volna és elhihetnénk végre azt, hogy a saját sorsunk a kezünkben van, negyed század alatt mára szisztematikusan úgy tűnik, újra kicsavarták ezt a kezünkből, de szinte fel sem tűnik, mert megszoktuk. Nem volt olyan régen, hogy újra elhiggyük, elhitessék velünk: „nem értünk mi ehhez”. „majd Ők megvédenek, segítenek, utat mutatnak”

…pedig azt kéne már végre elhinnünk, hogy értünk hozzá és a vezetőinknek is hinni kellene, abban hogy ÉN,MI meg tudjuk csinálni. A döntés szabadsága, a kreativitás soha nem látott erőforrásokat szabadítana fel. A valódi döntésekhez valódi felelősség tartozik, ami nem félelmet, hanem biztonságot, fegyelmet generál. A szakmaiság, a hitelesség bizalmat teremt a társadalom „minden irányába”….ez nem egy villámgyors folyamat, de világos és egyszerű, hiszen mindenkinek a közvezvetlen  környezetében kell megélnie, ott van vele dolga.

 Ott, ahol, és amihez ért. Ott, ahol a tudásából, tapasztalatából értéket teremthet.

Értéket és egyben önmagát. Mindannyiunkat.

Köszönöm megtisztelő figyelmét és érdeklődve várom reagálását:

Tűri Béla